#KÖLTÖZÉS

~29.2 KÖLTÖZÉS
*MAYU SZEMSZÖGE*
Elmentem Shoko osakai koncertjére.Mint mindig,most is elképesztő volt.A 2 órás koncert után hazasiettem,mert pakolnom kellett.Nos,ami azt illeti,a szüleim megkérdezték,hogy nem lenne-e kedvem odaköltözni hozzájuk.Tudom,hogy már 16 éves elmúltam,sőt már lassan 25 leszek-mondjuk addig még van legalább 3 év-de a családomra szükségem van.Hülye voltam,amikor azt mondtam,hogy nekem nem kell család.Rájöttem,hogy igen is szükségem van valakre,akire támaszkodhatok,akikben megbízhatok,akik mellettem állnak jóban-rosszban.
-Mayu!Kész vagy a pakolással?-jött be Steven.Arra is rájöttem,hogy teljesen normális ez a gyerek.Attól,mert örökbe fogadták,még lehet jó fej nem?

-Azonnal!Egy pillanat!-cipzátoztam össze a bőröndömet,ezzel letudva a 4 órás ruhapakolást

-Nem tudom,hogy lehet valakinek ennyi ruhája?!-húzta fel a szemöldökét a fiú

-Ha lány lennél megtudnád,hogy milyen dolgokkal jár ez.-mosolyogtam

-Na akkor indulás-jött be apu is.

Elköszöntem a lakásomtól…na jó nem elköszöntem,csak bezártam ajtót,ablakot,hogy még csak véletlenül se tudják megtámadni az „előző életemet”

-Ideges vagy?-nézett a visszapillantóba apám

-Nem.Csak…-itt elgondolkoztam.-Azt hiszem igen,egy kicsit ideges vagyok.Mindig is abban a tudatban éltem,hogy meghaltatok,most meg alig egy hónap leforgása alatt beloptátok magatokat a szívembe,és rá 2 évre már odaköltözök hozzátok.

-De jó buli lesz-veregette meg a vállamat Steven

-Na arról lemondhatsz kisfiam!Nem fogsz bulizni,se Mayuval se senkivel!-hadonászott maga előtt anyu a mutatóujjával

-Anyu!Azt hiszem itt az ideje,hogy a pórázt elengedjétek.20 éves,és már ideje lenne felnőnie!-hajoltam előre a két ülés közé

-Tudod,hogy mostantól neked sincs buli és pasik?-mondta apu

-Mi van?Azt már nem!-dőltem hátra az ülésen

-Köszöntelek a világomban,Mayu!Lassan 6 éve nem engednek sehová sem-suttogta a mellettem ülő fiú.

-Várhatjátok,hogy csak tétlenül ücsörögjek a négy fal között.És menni is fogok,méghozzá Stevennel!Akár tetszik akár nem-határoztam el.Nem igazán tudnak érdekelni a hülye szabályok.Ha eddig is megvoltam korlátok nélkül,akkor ezután is elleszek.

-Komolyan?-nézett rám kikerekedett szemekkel a fiú

-És mikor jössz vissza Tokióba?-kérdezte,mire lemeredtem.Hogy értette azt,hogy vissza?Hová megyünk?

-Mégis  hogy érted ezt?

-Nos úgy,hogy mi nem Tokióban élünk,hanem Kiotóban.Tudod merre van Kiotó nem?-kérdezte anyám

-Hogyne tudnám.Azért ilyen hülye csak nem vagyok.-tehát nem Tokióban laknak?Biztosan mondták,hogy hol laknak,csak nem figyeltem.Akkor hát végleg elbúcsúzok Tokiótól.Viszlát nyüzsgő nagyváros!Viszlát finom rámenek!Viszlát Shokotan!

-Shoko-nak nem szólsz?-jött egy kérdés,nem is tudom kitől.

-Nem.Már szerintem meg se ismerne!

A beszélgetésünk nem folytatódott.Kiotói házukhoz érve egyből kipattantam az autóból,és bementem.Azt mondták,hogy itt is lesznek barátaim.Az első hetekben ki se mozdultam a házból,de amikor már úgy éreztem,hogy lépnem kell,hirtelen ötlettől vezérelve a közeli parkba mentem,ahol letelepedtem egy fa alá,és elgondolkoztam egy kicsit.Vajon Shoko-nak hiányzok?Tudja még,hogy ki vagyok?Vagy esetleg már elfelejtett?Azt hiszem nem kellene törnöm magam azért,hogy ismét olyan jó barátok legyünk,mint annak idején.Feladom ezt az egészet!Azt hiszem neki is megvannak a maga dolgai,és a nevelőapjának is igaza volt.Nem tud dolgozni úgy,ha valaki folyton a nyakán lóg.Azt hiszem már az új életembe nem lesz szükségem rá.Persze hiányzik,mert ő a legjobb barátnőm,de azt hiszem így nem menne ez a barátság.Ha a távkapcsolatok nem működnek,akkor a távbarátságok sem lehetnek hosszú életűek.